A gondolkodásod hosszú éveken át egy olyan közeghez alkalmazkodott, ahol nem azt tartották fontosnak, hogy használd, amid van…hanem azt, hogy megfelelj.

Nézzünk meg három működést, amelyek a legtöbb ember gondolkodását formálták.
Ezek tiszta, egyszerű tények.

Gondolj vissza arra, hogyan tanítottak gondolkodni gyerekként.
A jó tanuló gyors volt.
A jó tanuló tudta.
A jó tanuló nem kérdezett rá, nem állt meg, nem keresett saját logikát.
A jó tanuló felelt — gyorsan.

A tempó volt az érték.
A gondolkodás pedig valahol hátul, egy csendes sarokban kuporgott, és várt, hátha egyszer majd ő is sorra kerül.

Ma pedig, felnőttként, az elméd és a tested ugyanazt a jól megtanult ritmust keresi:
„Gyorsnak kell lennem.”
„Nem gondolkodhatok sokat.”
„Most kell mondanom valamit.”

A gondolat viszont nem ilyen.
A gondolat lassan érkezik, néha kerül egyet, néha új mondatot keres, néha elbizonytalanodik.

És ez teljesen rendben van.

Olyan ez, mintha egész eddigi életedben csak futottál volna, és most valaki megkérdezné:
„Kedves, sétálnál egyet?”

Először furcsa.
Aztán felszabadító.
És végül megérzed a saját ritmusod.

A tudásod nem hiányzik.
Csak végre időt kér, hogy elérjen hozzád.

Ha visszagondolsz, a hiba soha nem volt „jelzés”.

A hiba következmény volt.

Jegy.
Megjegyzés.
Kijavítás.
Piros toll.
Az asztalok között lassú lépések.

És a mondat, amit nagyon sokan ma is hallanak belül:
„Lehetnél figyelmesebb.”

Egy idő után a hiba nem része lett a tanulásnak.
A hiba a szégyennel lett összekötve.

És most, felnőttként, amikor megszólalnál az anyanyelveden, vagy idegen nyelven, kimondanál valamit egy helyzetben, valami mély belső reflex azt mondja:

„Vigyázz.”
„Biztos?”
„Nem lenne jobb csendben maradni?”
„Mi van, ha rossz?”

Ez egy régi, gondosan megtanított, beépült fékezőrendszer.

A félelem nem a tudásod hiányát mutatja, hanem azt, hogy hosszú ideig olyan környezetben tanultál, ahol a hibát büntették — ezért az elméd ma is kockázatként kezeli, és nem lehetőségként.

Évekig tanultad, hogy:
van valaki, aki tudja a választ.
van valaki, aki eldönti, jól mondtad-e.
van valaki, aki megmondja, amit te még nem tudsz.

A te szereped pedig egyszerű volt:
jegyzetelni, visszamondani, teljesíteni.

Most pedig felnőttként ott ülsz egy helyzetben, és megjelenik az a régi belső hang:

„Biztos jól látom?”
„Más mit mondana erre?”
„Mi a helyes?”

Mindeközben a saját értelmezésed is ott van mögötted.
Nem gyenge.
Nem bizonytalan.
Csak hosszú ideig nem volt rá szükség, ezért nincs benne gyakorlatod.

A passzív tanulói szerep olyan, mint amikor évekig GPS-szel közlekedsz.

Mindig van egy hang, ami megmondja, merre fordulj.
Csak mentél utasításról utasításra, és működött.

Aztán egyszer csak kikapcsol a GPS.
Ott állsz egy kereszteződésben.

A világ nem változott meg, csak most először neked kell eldönteni merre menj.

És ettől először furcsán érzed magad.
Nem azért, mert nem tudsz tájékozódni, hanem mert eddig nem te irányítottál.

A belső irányérzéked nem tűnt el.
Most először kap lehetőséget, hogy természetesen tájékozódjon.